05. Elszakadt cérna

Bogi ujjai hegedűjének húrjaira tapadtak. Szemét lehunyta, fejét oldalra döntötte, vonóját megmarkolta, majd megemelte, s lejátszott néhány akkordot. Egyszerű dallam volt, mégis rengeteg érzelmeket váltott ki a lányból. Halkan énekelni kezdte az éneket, ám nagyobb figyelmet és energiát szánt hegedűjére. Én vagyok az, aki nem jó, Fellegajtót nyitogató - dúdolgatta a lány, arcán pedig végigfolytak az első könnycseppek. Annyi feltörekvő érzelem, annyi régen látott emlék, annyi fájdalmas perc, óra, amitől nehezen tud szabadulni. Szinte mardosta őt az a kínzó érzés, amely a szívében keletkezett. Nem is érdekelte már őt az, hogy könnyei úgy potyognak, mint a záporeső. Csak játszott, játszott, és csak játszott. Ez volt az egyetlen dolog, amely által ki tudta magából adni az érzéseket. A sok érzelem, amely egy szemvillanásnyi idő alatt kiült az arcára, túl sok volt. Nyitogatom a felleget, Sirok alatta eleget - próbálta tovább is énekelni, de nem jött össze. Hegedűjén lejátszott egy farcsabb, oda nem illő hangot, majd vonóját elvette a húrokról, kezét maga mellé ejtette, majd tehetetlenségében leült a székre.

Sosem történt eddig ilyen. Sosem roppant össze ennyire. Bármikor, bármennyit gondolt eddig a családjára és az otthoniakra, nem érzett ekkora honvágyat, mint most. Az emlékek, amelyek előkerültek fejében, nem hagyták őt nyugodni. Belefurakodtak elméjének egyik legjelentősebb zugába, s nem tágítottak onnan. Mintha azok az őrölt gondolatok azt szeretnék, hogy Bogi szenvedjen. Fájt, szíve majd megszakadt, de el kellett űzze ezeket a gondolatokat.

Hangokat hallott. Hangos, boldog, örömteli nevetés szűrődött be a terembe. Ennyire eltelt volna az idő? Máris hat óra lenne?

Azonnal felugrott a székről, hegedűjét a tokjába helyezte, majd előkapott zsebéből egy papírzsebkendőt, s letörölte vörös arcáról a könnycseppeket. Ugyan nem tudta nyom nélkül eltüntetni, mégis sikerült annyira, hogy nehezen lehessen észrevenni azt, hogy az imént még az egereket itatta. Az ajtó kinyílt, Bogi pedig hátat fordított a bejövő embereknek. Lassan fordult meg, majd végignézte a társaságot. Mosolyogtak. Nevettek. Boldogak voltak. Neki miért nem megy a mosolygás? Miért nem tud önfeledten, boldogan gondolni az emlékeire? Bár... erre az emlékre nem is lehetne boldogan gondolni.

- Bogi? Te már itt? - kérdezte Ákos, miután ledobta válláról a táskát.

- Pár perce érkeztem meg - felelte, ám hangján érződött a sírás legkisebb jele.

Ameddig a többiek átöltöztek, addig Bogi bekapcsolta a zenelejátszót, amelyhez csatlakoztatta telefonját is. Az utóbbin kikeresett egy Csík nótát, majd visszafordult a többiekhez.

- Kész vagytok? - nézett végig a társaságon, akik csak bólintottak válaszképp. - Szuper! Akkor most lesz egy bemelegítő dal. Álljatok körbe - adta ki az utasításokat.

Elindította a dalt, majd ő is beállt a körbe. Elsőnek csak sima lépések következtek, amelyeket ritmusra végeztek. Ezután jött a gyorsabb rész, amelyet már párosával táncoltak. A ritmusos dal hamar belefurakodott mind nyolcuk fülébe, s átjárta egész testüket. A dal végeztével, néhány izzadságcsepp kíséretében, megálltak egy helyben, s várták a következő utasításokat.

- Srácok, figyeljetek! - szólt kissé hangosabban, s miután minden tekintetet magának tudhatott, folytatta. - Tegnap este gondolkodtam az új koreográfián, mivelhogy megérkezett az e-mail, amelyben megvan a részletes program. Háromszor fogunk szerepelni, ami annyit jelent, hogy három különböző koreográfiával kell készülnünk. Bár, szerintem ez egyértelmű volt. - mély levegőt vett, majd tovább beszélt. - Legelső koreográfiának egy somogyi összeállításra gondoltam. Nem olyan nehezek a lépések, viszonylag hamar tanulhatóak. Vélemények?

- Nem lesz ez egy kicsit nehéz? Úgy értem, rengeteg ugrálós rész van benne, és nem biztos, hogy képesek leszünk addig betanulni - húzta el a száját Balázs.

- Ez igaz, de, szerintem, nem lehetetlen. Ha nagyon összedolgozunk és figyelünk a másikra, akkor semmi problémánk nem adódhat - vonta meg a vállát kissé félve Bogi.

- De egy ideig még hanyagolnunk kéne, nem? Nem azt mondom, hogy nem szeretem a somogyit, de azért baromi nehéz lépések vannak benne, s van olyan is közülünk, akinek még az alaplépésekről sincs fogalma - magyarázta Ákos. - Valami más ötlet?

- Oké, akkor ez kihúzva - sóhajtott a lány, majd törökülésben helyet foglalt a földön. A lányok követték a példáját, hamarosan pedig a fiúk sem álltak már a lábukon. - Széki. Lenne két négyes pár, így a koreográfia eleje is meg lenne oldva. Utána lehetne mondjuk egy legényes, aztán pedig páros. A végét pedig polkával zárnánk - magyarázta elképzelését.

- Ez nem rossz - szólalt meg Máté, s megdörzsölte az állát.

- Maradhat - Krisztián kijelentése után mindenki egyetértett azzal, hogy ezt a táncot elő fogják adni.

- Jó. Akkor a következő... Valami ötlet? - nézett körbe, tekintete pedig megállapodott Timin.

- Mezőségi. Nem olyan nehéz, bár szerintem mindenki ismeri, vagy, legfeljebb, hallott róla - vonta meg vállát, arca pedig felvette a piros halványabbik árnyalatát.

- Vállalom, hogy a fiúknak megtanítom a legényest - szólalt meg Ákos.

- Rendben. Akkor ez is marad - ismét körbepillantott, s az egyetértő bólintások után folytatta. - Az utolsó pedig a szilágysági.

Bogi arca hasonló színekben pompázott, mint a Timié, fejét pedig lehajtotta, ezzel elrejtve zavarát. Szülő hazájának nevét említve ismét honvágy lepte el testét, szeme pedig fátyolossá vált.

- Ez rendben van - szólalt meg Krisztián, arcát pedig megcsapta az aggodalom lágy fuvallata.

Bogi arcát sosem látta ennyire meggyötörtnek. Sőt, sosem látta a lányt ennyire meggyötörtnek. Mindig mosolygott, vidám volt, ő a megtestesült boldogság. Most mégis úgy néz ki, mintha szellemet látott volna.

- Ez is maradhat - bólintott Kata.

- A viselettel mi lesz? - kapott észbe Erika, majd Bogira pillantott.

- Fogalmam sincs - húzta el száját. - Nem ismerek varrónőket errefelé, használtan pedig nem szeretnék venni, sőt, kölcsön kérni sem kérünk, mivel nem csak egy fellépésről lenne szó. Valami ötlet? - erre a kérdésre viszont nem kapott választ. Mindenki elhúzott szájjal, s egy nemleges bólintással jutalmazta őt.

- Ohm... Bogi? - szólalt meg végül Máté. - Anya tud varrni. És, ha megmutatnád neki a mintaruhát, akkor képes lenne lemásolni azt...

- Nem kérhetünk anyukádtól ekkora szívességet. Neki is van munkahelye, s nem lenne tizenkét viseletre ideje, s csak másfél hónapja lenne rá - pillantott a fiúra.

- Ugyan! - nevetett fel, ezzel oldva a felgyülemlett feszültséget, amely a levegőben vibrált. - Anyának minden sikerül! Holnapra mondok választ, rendben?

- De csak akkor vállalja el, ha neki is megfelel - állt fel a földről Bogi, majd elrendezve szoknyáját visszament a zenelejátszóhoz. - Mezőségi?

- Jöhet! - ugrott fel helyéről Balázs, majd megragadta Timi kezét, felrángatta a földről, s elhelyezkedtek a tánctér egyik részében.

Krisztián is felállt a földről, majd Bogi mellé lépett, s még mielőtt bekapcsolhatta volna a zenét, megfogta derekát, s a hátához lépett. Állát a lány vállára helyezte, majd kezével átölelte a megszeppent lányt, akit sikerült meglepnie eme fura, kissé félreérthető tettével.

- Minden oké? Kissé... fura vagy - búgta fülébe, ezzel libabőrt csalva a lány napbarnított bőrére.

- Persze... Minden... minden rendben van - fordult vele szembe, hogy a szemébe tudhasson nézni.

- Tudod, hogy ezzel még nem végeztünk - mondta Krisztián, ajkára pedig egy kósza mosoly varázsolódott.

Bogi csak bólintott, majd hátatfordított párjának, s elindította a zenét. A fiú megragadta kezét, majd elhúzta a tánctérre, megpörgette maga előtt, megragadta derekát, s lassan táncolni kezdtek. Egymás szemét pásztázták, szinte nem is törődtek a többiekkel, csak a saját táncukra koncentráltak, meg persze egymásra. Nemsokára átváltott a zene egy gyorsabb tempóra, majd egy még gyorsabbra, Bogi pedig hagyta, hogy Krisztián pörgesse őt, vigye, vezesse, s táncoltassa addig, ameddig csak akarja.

A többiek leálltak, mivel az izzadságcseppek és az elfáradás lelassította amúgy is gyors mozgásukat. Körbeállták Bogiékat, majd úgy figyelték táncukat. Rajtuk is meglátszott már a fáradság jele, ám mit sem törődve ezzel táncoltak úgy, mintha az életük múlna rajta. Bogi próba szoknyája fellibbent, ám kezével lefogta pörgő ruhadarabot.

Végül pedig lehúzták az utolsó szólamot is, ezzel Krisztián felemelte a kimelegedett lányt, megpörgette a levegőben, majd karja közé zárta. Egy pillanatra el is felejtette, hogy közöttük nincs még olyan viszony, amely keretén belül megpuszilhatja a lányt ott, ahol épp jól esik neki. Ezért is nyomott egy apró, ártatlannak tűnő puszit a lány szájától néhány centiméterre.

Bogi zavarában lesütötte szemét, s lehajtotta fejét. Reménykedett abban, hogy a többiek nem vették észre sem Krisztián tettét, sem elváltozott arcát.

A próba végeztével a táncosok nagy része hazament, csupán Krisztián és Bogi maradt a teremben azért, hogy feltakarítsanak.

- Még mindig nem akarod elmondani, hogy mi a baj? - kérdezte a fiú, s megállt a sepregetéssel, ezután pedig Bogit nézte.

- Nem szándékozom - ingatta meg fejét a lány, s próbálta elkerülni a szemkontaktust.

- Fogalmam sincs, hogy miért nem bízol meg bennem. Mindent elmondtam neked, ha valami problémám adódott. Azt hittem... barátok vagyunk, vagy valami hasonló, akik elmondják egymásnak a bajaikat - húzta el száját a fiú, s lehajtotta a fejét.

- Mindenáron tudni akarod? - kérdezte a lány sírástól elfúlt hangon. Krisztián csak bólintott, ezzel jelezve azt, hogy folytathatja. - A bátyám három éve halt meg.

04. Esély

Krisztián keze közé vette Bogi jéghideg kezét, s bevezette őt a terem közepére. A hegedűszólam lassan elkezdődött, a lágy muzsika pedig mindkettőjük fülébe belefurakodott. A nő hangja megnyugtató hatást keltett bennük, ám ez nem azt jelentette, hogy nem rettegtek. 

Három fehér kendőt veszek

Ha felveszem, fehér leszek, ájná...

Fehér leszek, mint a hattyú,

Nem ölel meg minden fattyú, ájná...

Krisztián keze kissé erősen tapadt Bogi hátára, miközben lassan lépkedni kezdtek. Egyszerű, ütemre eltervezett lépések voltak, két lépés után megálltak, majd ismét tettek két lépést. Így ment ez a lassú résznél. Bogi kissé lehajtotta fejét, szaggatottan szívta be a levegőt, majd remegve engedte ki azt. Félt. Rettenetesen félt attól, hogy elrontanak egy lépést. Minden egyes mozdulatát alaposan átgondolta, egyik szemével pedig az épp belépő párt leste.

Három sárga kendőt veszek,

Ha felveszem, sárga leszek, ájná...

Sárga leszek, mint a halál,

Elrepülök, mint a madár, ájná...

Balázs megnyugtató pillantást küldött Bogi felé, aki mosolyogva viszonozta azt. Ezek szerint minden rendben van a többiekkel. Az újonnan beérkező pár néhány méterrel arrébb állt meg Bogiék mellett, s lassú léptekkel kezdték el táncolni ugyanazt, amit Bogiék. Timi magabiztosan lépkedett Balázs mellett, tudta, hogy nincs oka az aggodalomra.

Három piros kendőt veszek, 

Ha felveszem, piros leszek, ájna... 

Piros leszek, mint a rózsa, 

Rám illik a babám csókja, ájna...

Ezután belépett Erika és Máté, majd végül Kata és Ákos is. A négy pár egy félkört alkotva táncoltak tovább a lassú hegedűmuzsikára, testüket átjárta a könnyed, kissé szomorkás dallam. Mi tagadás, rettegtek attól, ami a kisebb előadást fogja követni. Két hét gyakorlás után végre megmutatják a rövid koreográfiát egy tapasztalt koreográfusnak. A férfi egy széken ülve figyelte az előadást, lábát keresztbe tette, kezével pedig az állát masszírozta. Tetszett neki. Határozottan tetszett. Ugyan nem volt tökéletes, becsúsztak kisebb-nagyobb hibák, de maga az előadás és a koreográfia profi munka volt. Látszott rajta, hogy rengeteget készültek rá, és, hogy nem egynapi munka van benne. 

A múlt nyáron nem volt eső,

nem is termett szép szerető.

Ájnáná...

Irigyeim sokan vannak,

mint a kutyák, úgy ugatnak.

Adok nekik víg napokat,

hadd ugassák ki magukat.

Ájnáná...

Bogi ajkaira egy apró mosoly kúszott, amikor a zene elkezdett gyorsulni. Szeretett pörögni. Ilyenkor azt érezte, hogy szabad. Nincs gondja, sem baja. Csak ő van ott, és a párja, Krisztián. Egy-két-há', egy-két-há', majd forgás. Sarkon kell forogni, mert csak úgy jön ki a lépés. Egyet, majd kettőt. Végül már megunta magában számolni az egymást követő lépéseket; csak forgott, s lépkedett úgy, ahogy a szíve, na meg ahogy Krisztián diktálta. A fiú tudta a lépéssorokat. Tudta, hogy melyik lépés és díszítőelem után mi következik, tudta, hogy mikor kell kimenjenek szólózni, s azt is tudta, hogy mikor jön a legényes rész. Mindent leírt a fejében lévő jegyzetfüzetbe; kívülről tudta azt, hogy mi mi után jön. 

Házunk előtt jégverem,

Benne van a szerelem, aj la...

Kinyitni nem merem, 

Mer­' kirepül a szerelem, aj la...

 Krisztián arcára halvány pír szökött, tekintetét pedig a Bogiéba fúrta. A fiú mosolygott, felszabadultan lépkedett, legbelül viszont őrlődött. A zenére, a koreográfiára és a többiekre kellett volna koncentráljon, ehelyett viszont Bogi gyönyörűen csillogó barna szemét, telt, vöröslően virító ajkait vizslatta. Annyira magával ragadta a boldog lány képe, hogy mindent elfelejtett. Fogalma sincs, hogy mi ez az érzés. Nem értette, hogy miért viselkedik úgy, ahogy viselkedik. Egyszerűen csak így volt természetes. 

 A zene még gyorsabbra váltott, s három pár megállt. Legelsőnek Timi és Balázs mentek szólózni. Kevés idő volt a szólókra szánva, ezért csupán a srác néhányszor megpörgette a kivörösödött lányt, majd visszaálltak a helyükre. Ezután Máté és Erika, valamint Ákos és Kata léptek a félkör közepébe. A lépések mindkét párnál megegyeztek, a lányok szoknyái egyszerre perdültek, amely csodás hatást gyakorolt a koreográfusra. 

  A zenéből csupán fél perc volt hátra. A két páros már a helyükön volt, Krisztián és Bogi pedig a kör közepe felé kezdtek táncolni. Kétszer megforgatta a lányt, majd elengedte őt, így lett közöttük nagyjából egy méternyi távolság. Krisztián elkezdte a már rég begyakorolt legényest. Összetett szóló volt, hónapokig gyakorolta a rövid lépéssorozatot. Miközben Krisztián a saját szólóját járta, Bogi elkezdett forogni körülötte. Kezét mellmagasságban összefogta, ezzel megtartva egyensúlyát, s keringett a srác körül. Óriási kört irt le a fiú körül, meg nem szakítva a pörgést. 

  A zenének hamar vége lett, mind a négy fiú felemelte párját, s megpörgette őket a levegőben. A zsűri, azaz Takács Ákos felállt helyéről, s tapsolni kezdett. Elismerő bólintással jutalmazta a nyolc fiatalt, majd feléjük lépkedett.

- Fantasztikus. Nehéz elhinni, hogy csupán két hete alkottok egy csapatot. Az előadás miatt gratulálok, ügyes munka. Persze, voltak benne hibák, de... ki nem hibázik? Még a legtökéletesebb, legkidolgozottabb munkába is becsúsznak hibák. Mindezek ellenére... szeretettel várjuk mindnyolcatokat az augusztus huszadikai ünnepségre, ami a közösségi házban lesz megtartva, a tizedik kerületben. Srácok - nyújtotta kezét minden fiúnak, akik kezet is fogta vele. -, gratulálok nektek! Sok sikert a továbbiakban, és várunk titeket. Timi - nézett az említett lányra. -, küldök mailt az információkról, rendben?

- Rendben - válaszolt a lány, majd átölelte Ákost. - Vigyázz magadra! - nevetett fel miközben átölelte őt.

- Meglesz - biccentett, majd elhagyta a termet.

Másodpercekkel később mind a nyolcan ujjongva, kiáltozva, kissé őrjöngve fejezték ki azt, hogy mennyire örülnek az imént kapott pozitív kritikának, s annak, hogy az ünnepségen is felléphetnek. Bogi Krisztián nyakába ugrott, fejét a vállába fúrta, majd halkan, kissé sírós hangon kezdett motyogni.

- Sikerült - suttogta a fiú fülébe, arcán pedig végigfolyt néhány sós könnycsepp.

- Sikerült, Bogim. És ez csakis neked köszönhető - engedte el a lányt, s egy puszit nyomott a homlokára.

Miután befejezték az ölelkezést és az ujjongást, Bogi állt a kisebb kör közepére. Könnyeit már rég letörölte pirosan virító arcáról, s boldogan nézett végig a társaságon. Egy elégedett bólintás után megszólalt.

- Srácok, hányadika van ma? - kérdezte, s Balázs felé nézett.

- Július öt, miért? - vonta fel szemöldökét az említett.

- Van még másfél hónapunk, hogy begyakoroljunk egy új, tökéletes koreográfiát - jelenti ki büszkén a lány.

- De, Bogi - nyújtotta el az i betűt Ákos. - Az a másfél hónap nem kezdődhet mondjuk holnaptól? Csak mert a hasam nem bírna ki még egy próbát. Valószínűnek tartom, hogy a pár sarokkal odébb lévő Pizzéria szívesen segítene rajtam - simogatta meg hasát a fiú, mire mindenki elnevette magát.

 Egyhangú szavazás után eldöntötték, hogy eleget tesznek Ákos kérésének, s elmennek egyet pizzázni. 

03. Hegedűverseny

Aznap szétosztották a párokat, amelyek a következőképp néztek ki: Timi és Balázs, Erika és Máté, Kata és Ákos, és végül Bogi és Krisztián. Végülis ezen sokat nem kellett gondolkodni, hisz mindenki azzal táncolt, akivel szeretett volna. Az első próbán összeírták, hogy ki milyen táncot tud, hogy ennek alapján készüljön el a koreográfia. A közös a mezőségi és a széki volt, továbbá hárman táncolnak még hajdúságit, ketten pedig szilágyságit. A mezőségi mellett döntöttek, így Boginak nem maradt más hátra, minthogy otthon kigondolja a lépéssorozatokat. Olyan díszítőelemeket és egyéb lépéseket írt össze, amely hozzátartozik az alaptudáshoz. Ezek mellé odaírta az általa ismert elemeket is, hogy majd azokból választani tudhasson.

Vasárnap délután volt. Lágy szellő fújdogált a pesti utcákon, a házakban pedig rettenetesen meleg volt. Nem igazán jártak kint, csupán azok, akik a Polgárok Házába igyekeztek, ugyanis ott épp egy hegedűverseny zajlott. Az egyik előadóteremben már alig volt hely, annyian eljöttek megnézni a versenyzőket. A tizedik sorban ültek a Bokrétások, viszont hárman hiányoztak. Máté, Ákos és Bogi az egyik öltözőben vártak, s próbáltak nem izgulni. Az iménti fiú idegesen járkált fel, s alá, s próbálta legyőzni a benne uralkodó stresszt. Rettegett. Félt attól, hogy ismét elrontja. Pedig annyit gyakorolt rá! Magában már kismilliószor elismételgette az akkordokat, a hegedű húrjait is ellenőrizte, amelyekkel minden rendben volt. Nem volt oka az aggodalomra, hisz fel volt készülve. De azért mégis rettegett attól, hogy valami probléma lesz.
- Nyugodj meg, Máté - mondta ezredjére Ákos, bár tudta, hogy ez semmit sem ér. - Nem fogod elrontani.
- Dehogynem! Lehet, hogy a szólam közepén elszakad a húr! Vagy annyira remegek, hogy elejtem a hegedűt! Esetleg rossz akkordot fogok le. Bármi megtörténhet - teregetett hisztérikusan.
Rosszabb volt, mint egy tinilány, akinek letört a körme.
Bogi eddig bírta: felállt a székről, megállt a fiú mellett, megfogta mindkét csuklóját, s a szemeibe nézett.
- Máté! A húroknak semmi baja, az akkordokat akkor is tudnád, hogy ha álmodból keltenének fel, a hegedűt pedig sosem ejtenéd le - mély levegőt vett, megpróbálta türtőztetni magát, majd folytatta. - Máté, kiskorod óta hegedülsz, és nem ez az első versenyed. Sőt, nem is az utolsó. Ne reagáld túl. Képzeld azt, hogy csak mi vagyunk ott. Se zsűri, se nézők. Csak mi, a barátaid és a családod. Nincs mitől tartanod, igaz?
Máté lehunyta a szemeit, légzését szabályozta, mélyen beszívta a levegőt, majd kifújta azt. Megnyugodott. Csupán megnyugtató szavakra volt szüksége, amelyeket csak Bogi tud neki mondani úgy, hogy le is nyugodjon.
- Köszönöm - mosolyodott el, majd magához húzta a lányt, s átölelte.

- Most pedig menj fel a színpadra, és arasd le a babérokat! Még egy pesszimista megjegyzés, és ordibálni fogok - nevetett fel Bogi, majd egy puszit nyomott a srác arcára. 

 Ezt a pillanatot választotta Krisztián arra, hogy belépjen az öltözőbe. Alkalomhoz illően volt öltözve: fekete szmokingot viselt egy fehér ing kíséretében. A csoport tagjai eleinte furán méregették őt, hiszen hozzá voltak szokva a kapucnis pólós, fekete farmeres Krisztiánhoz. Az előkelő, kissé elit kinézetű srác egy másik énjét hozta el magával a mai nap. Talán ezzel megmutatta azt, hogy szmoking is rejlik a gardróbjában, s nem csak farmer és póló, na meg a viselet.
- A srácok üdvözöltek, és üzenik, hogy minden rendben lesz, és, hogy nem fogsz elrontani semmit - Krisztián magára erőltetett egy mosolyt, s leplezni próbálta féltékenységét.
 Az igaz, hogy Bogi őt is rengetegszer puszilta már meg, sőt, talán őt többet, mint mást a csoportból. De, valami miatt mégis féltékeny volt.
- Látod, Máté? Mindenki melletted van. Nincs mi miatt aggódnod - mosolyodott a srácra Bogi.
- És, ha... - kezdett volna bele Máté a pesszimista szövegébe, ám a többiek közbeszóltak.
- Fogd be!
- Oké, oké, rendben van. Hallgatok - emelte fel kezét védekezésképp.
- Köszönjük szépen Péter Andreának. Most pedig következik Váradi Áron, felkészül Fehér Máté - a bemondó hangja törte meg nevetésüket
- Minden rendben lesz - komolyodott el Bogi, s a fiú elé lépett, hogy elintézze inge gallérját. - Tudni fogod, és nyerni fogsz.
- Kösz, Bogi.
Máté remegő kezei közé vette hangszerét, s kiment.
- Szerintetek sikerülni fog neki? - kérdezte Ákos, miután elhagyták az öltözőt.
- Rengeteget gyakorolt rá. Biztosan dobogós lesz - Bogi mélyen beszívta a levegőt, majd kifújta.
  Sikerülnie kell. Sőt, biztosan sikerülni is fog. Annyi idő volt rá szentelve, s annyi munka van mindez mögött, hogy muszáj sikerülnie. De hát, Mátéról beszélünk. Rengeteg díjat tudhat a zsebében, s az biztos, hogy a következő díj az a Nemzeti Fiatal Hegedűművészek Versenyének díja lesz.
Krisztián átkarolta Boglárkát, s így indultak vissza a nézőtérre. Tettét maga sem értette, egyszerűen jólesett neki, hogy a lányt maga körül tudhatja, s átkarolhatja. Viszont azt furcsállta, hogy Bogi nem tolja el őt, s nem ordítja le a fejét, azzal a mondattal, hogy Mégis mit képzel magáról?.
Visszaértek a nézőtérre, s helyet foglaltak. Áron befejezte szólóját, így a bemondó ismét a színpadra ment, hogy felkonferálja Mátét. A srác remegve lépett a közönség elé, torkában egy óriási gombóc keletkezett, amelyet sehogysem tudott lenyelni. Tekintetével keresni kezdte azt a kilenc embert, akikre mindig számíthat. Szülei és a csapat többi tagját a tizedik sorban szúrta ki. Kata és Timi integetni kezdett, s vigyorogtak rá, ami miatt az ő arcára is mosoly terült.
  Minden rendben lesz. Nincs mi miatt aggódjon. Ha nem is fog sikerülni, akkor is büszke lesz magára. Sőt. Azok is büszkék lesznek rá, akik most eljöttek ide, mert azért jöttek el, hogy biztassák és megnézzék őt.
  Vállára helyezte hegedűjét, majd a vonóját a húrokhoz tette, s eljátszotta az első akkordokat. Bár ez az előadás sokkal jobban hangzott volna, ha lenne egy énekes is mellette, de így is megfelelt. Legelső dal a Zöld erdőben, de magas volt, amelyet hibátlanul eljátszott. Ez miatt nem is félt, hisz évek óta ezzel a dallal kezdte a gyakorlást. Ezután jött a probléma - illetve, ezt gondolta ő. A következő dal kissé nehezebbnek bizonyult, hisz lassabban kellett lejátssza az akkordokat, utána pedig vissza kellett gyorsuljon.
 De, megoldotta. Ó, de még milyen jól! Az áthajlások tökéletesek voltak és minden akkord a helyén volt. A húr sem szakadt el, sőt, a hegedűt sem ejtette le. Mondhatni tökéletes volt. Ezt pedig a zsűri sem gondolta másképp.
 Fél óra elteltével az összes versenyző a színpadon állt, s izgatottan várták az eredményeket. Máté a szélén állt, kezét a hátánál összekulcsolta, szemeit lehunyta, s várta a minősítést. Be kellett, hogy vallja, az előadása nem volt olyan rossz. Sőt. Kifejezetten jó volt. De... talán ez nem volt elég. Sokkal, de sokkal többet is tudott volna nyújtani.
- Csodás délutánt élhettünk át, rengeteg tehetséges hegedűművésszel találkozhattunk, s ismerhettük meg őket - kezdett bele a zsűri elnöke. - Viszont meg kellett hozunk egy nehéz döntés, amelyben kiemeltük a legjobbakat. Ők pedig a következőek: harmadik díjazott lett Tóth Elza.
Hatalmas tapsviharban előrelépett az említett lány, átvette az oklevelet, majd meghajolt.
- Rendben. Még van két helyezés, amelyet biztosan, hogy nem én kapok - filozofált magában Máté. Még szerencse, hogy csak magában. Ha Bogi meghallotta volna...
- Második helyezettünk nem más, mint Kiss Ádám. Gratulálunk, fiatalember - mondta egy másik zsűritag, s kezet rázott a fiúval.
- Rendben. Menjünk haza. Itt már úgysem nyerek - Máté fülében a kis manó már rég elültette a pesszimistaság magjait. Mostmár az a probléma, hogy azt onnan sehogysem tudják kiszedni.
- Első helyezettünk pedig Nemes Ákos. Gratulálunk.
A nézők óriási tapsviharba kezdtek, sokan fel is álltak. Kivéve a tizedik sor. Kilenc ember döbbenten ült a széken, s próbálták felfogni a hallottakat. Nem sikerült. Az... lehetetlen. Pedig hiba sem volt benne. Egyetlen egy pici hiba sem. Akkor meg hogyan...?
- Kérem, nyugodjanak le! - állt fel helyéről az elnök. - Ez évben tettünk a nyeremények és a díjazások közé egy kis pluszt. Azok közül, akik most nem nyertek semmit, kiválasztunk egy különdíjast. Nem gondolkoztunk ezen sokat, hisz egyhangú lett a döntés. Az ifjú úrról már rengeteget hallottam és hallottunk, az előadása pedig azt bizonyítja, hogy a pletykák, amelyek róla szólnak, igaznak bizonyultak. Az ez évi különdíjasunk: Fehér Máté!
 A tizedik sor pedig a könnyeivel küszködve felállt, s őrült tapsolásba kezdett. Bogi, át sem gondolva mindazt, amire tenni készül, Krisztián karjaiba omlott, és szorosan magához ölelte őt. A fiú keze esetlenül fonódott a lány derekára, s a vállába fúrta a fejét.
Mindeközben a színpadon Máté döbbenten meredt maga elé. Sikerült. Különdíjas lett. Igen, ő, Fehér Máté, különdíjat kapott. Megilletődve lépkedett a zsűri elé, átvette a diplomát, közben kezet fogott a tagjaival, hátrább lépett, majd meghajolt. Ajkára egy elégedett mosoly telepedett, s úgy lépkedett vissza eredeti helyére.
Az épület előtt már várták a fiút. Mindenki vigyorgott, s boldogan beszélgettek egymással. Mikor megpillantották a srácot, aki büszkén lépkedett feléjük, azonnal lerohanták őt, és csoportosan átölelték. Mindheten egyszerre gratuláltak neki, s mondták el, hogy mennyire nagyszerű volt a produkció.
Miután kiszabadult a baráti ölelésből, a szüleihez lépett, s átölelte őket. Annyira boldog volt, és büszke is a teljesítményére.
- Ezt meg kell ünnepeljük, srácok. Irány a Pizzázó!

02. Máté

Másnap délutánra egy újabb találkozót beszéltek meg. Ezúttal már kiosztják a párokat és nekikezdenek a koreográfiának is. Rengeteg munka áll még előttük, s minden szabadidejüket ki szeretnék használni, ugyan a nyár még csak nemrég kezdődött el, augusztus 20-a nemsokára itt van, amire egy teljes koreográfiával szeretnének fellépni. Timinek vannak kapcsolatai azzal a rendezvény szervezővel,  aki a tizedik kerületben lévő programokat szervezi, így Boginak csak egy szavába kerül, és Timi azonnal szól a szervezőnek, hogy a fellépők közé szúrja be a Bokrétásokat is. De, ez még csak álom. Normálisan még bele sem kezdtek a gyakorlásba, s ha a többieken múlna, akkor egyhamar nem is tennék meg, hisz azt jobb elfoglaltságnak találják, hogy beszélgessenek. Ám Bogi ezen változtatni szeretne.
  Ez volt a probléma abban a tánccsoportban is, ahova akkor járt, amikor a szülőfalujában élt. Igaz, ott többször váltott csoportot, mivel eleinte a kezdőknél volt, s csupán évekkel később került át a felnőtt csoportba. Ugyan tizennégy évesen fiatalnak számított egy olyan csoportban, ahol a líceumban lévők és a már megházasodott fiatalok voltak, de ezt őt egyáltalán nem zavarta. A korához képest túl komoly volt, s már olyan dolgokra is gondolt, amelyekre a hozzá hasonló tinédzsereknek semmi közük sem volt. Viszont a többi táncos is hamar befogadta, ugyan nem igen társalogtak vele. Néha kirekesztettnek is érezte magát, hisz ő is a csoportban volt, mégsem szóltak hozzá. Ilyenkor viszont tett arról, hogy észre vegyék, s olyan csípős megjegyzéseket tett, amelyek miatt felfigyeltek rá, s bevonták a beszélgetésbe.
  Be kellett látnia, hogy akkor sem volt könnyű az élete. Sőt, akkor sokkal de sokkal nehezebb volt, mint a mostani. Jelenleg csak az egyetemre és a tánccsoportra kell koncentrálnia, évekkel ezelőtt viszont sokkal több gondja volt.
 Telefonja csörgése szakította meg a visszaemlékezését. Máté képe villant meg előtte, alatta pedig a neve. Azonnal a zöld nyíl felé húzta ujját, s a füléhez emelte a telefont.
- Szia Bogi! Óriási segítségre van szükségem! - vágott a közepébe a srác.
 Hangjából ítélve ideges volt, izgatott és türelmetlen.
- A versenyről van szó?
  Máté csak mosolygott. Eddig rengeteg embernek tett említést a versenyről, mégis csak Boglárka emlékezett rá.
- Igen, és fogalmam sincs, hogy mivel készüljek. Igen, igen, tudom, hogy a hétvégén lesz, de egyszerűen nem tudok dönteni, hogy melyik dalcsokort válasszam. Nem tudnál átugrani? Tudom, óriási kérés, de... szükségem van a tanácsodra - suttogta el az utóbbi szavait.
  Kicsit szégyellte magát. Ott volt az édesapja, aki nagyszerű hegedűművész, az édesanyja, aki gyönyörűen énekel, a húgai, akik ugyancsak tehetséges csemeték, és az ikertestvére is, mégis inkább Bogitól kér segítséget, aki még csak nem is a családja tagja - vér szerint. Ha tehetné, Boglárkát azonnal húgának fogadná, hisz testvéreként szereti. Bogiban sokkal jobban megbízik, mint a fentebb említett emberekben, hisz tudja, hogy a családja akkor is azt mondaná, hogy csodálatosan játszik, hogyha farcs, oda nem illő hangokat hallatna hangszeréből. Boglárkát viszont szókimondó, "ami a szívén, az a száján" lánynak ismerte meg, emiatt pedig nagyon hálás neki. Rengetegszer kért már tőle véleményt, hisz tudja, hogy ha Bogi segít rajta, akkor az eredménye tökéletes lesz. Illetve afféle. Ismeri magát, és tudja, hogy sosem tudna tökéletesen játszani. Mindig elvét egy-egy farcsabb hangot.
- Egy órán belül nálad vagyok, rendben? - Bogi ajkaira mosoly varázsolódott, ahogy Máté hangosan felsóhajtott.
- Fogalmam sincs, hogy mi lenne velem, te lány - nevetett fel a fiú boldogan.
- Valószinűleg otthon vajúdnál, s azon törnéd a fejed, hogy mit játssz a hétvégi versenyen - nevetett fel immár a lány is.
- Ebben biztos lehetsz - helyeselte Máté, közben pedig hegedűje vonóját az ágyra helyezte. - Akkor várlak egy óra múlva.
- Igyekszem, ne aggódj. Vigyek valamit? Van itthon valami sütim, ha gondolod szívesen elviszem, mivel rengeteget sütöttem, és egyedül nem lennék képes megenni az összeset.
- Bogim, ezt meg sem kellett volna kérdezd. Tudod, hogy imádom a süteményeidet. Nem is értem, hogy miért nem fogadtalak még fel - gondolkodott el a srác.
- Talán azért, mert nem vagyok hajlandó pénzért sütni azoknak, akiket a családomnak tekintek - harapott ajkába a lány.
 Hamarosan bontották a vonalat, Bogi pedig készülődni kezdett. Nem filozofált sokat a mai viseletén: egy egyszerű farmert kapott magára és egy világosabb trikót. Ezután a konyhába lépkedett, elővett egy műanyag dobozt, amelybe belerakosgatta az aprósüteményeket, amelyeket két nappal ezelőtt készített. Néha elkapja egy furcsa láz, ami miatt rengeteg süteményt készít, s már azt sem tudja, hogy mit csináljon a megmaradt édességgel.
  Egy óra múlva a külvárosi kis utcában sétált, kezében egy zacskóval, amely a finomságokat rejtegette. Megállt a hatalmas kertesház előtt, s megnyomta a kapun lévő csengőt. Petra, Máté és Ákos kisebbik húga nyitott ajtót, aki ahogy megpillantotta Bogit, visszafutott a házba, felszaladt Máté szobájába, és pár oktávval feljebb elhadarta bátyjának, hogy ki is érkezett hozzájuk.
  A fiú az ágyra helyezte jegyzetfüzetét és hangszerét, majd lesietett, hogy beengedhesse a lányt. Két puszival üdvözölte őt, majd kikapta kezéből a dobozt, amelynek tartalmát azonnal enni kezdte. Bogi mindezt csak egy elégedett mosollyal nyugtázott.
  A fiú szobájába érve leültek az ágyra, Bogi pedig azonnal nekiesett a füzetnek, amelyek a választási lehetőségeket tartalmazta.
- Milyen dalokat szeretnél játszani? Mert, ahogy látom, rengeteg helyről vannak összeállítások. Melyiket szeretnéd jobban eljátszani? Melyik áll közelebb hozzád? És, melyiket tudod a legjobban? - sorolta fel azokat a kérdéseket, amelyek legelsőnek az eszébe jutottak.
- Inkább a kalotaszegi összeállítás megy, viszont a mezőségit jobban szeretem, de a székit szeretném eljátszani. Egyszóval, pontosabban kettővel, fogalmam sincs. Ezért kértem a segítséged - túrt dús hajába a srác, s tanácstalanul meredt az előtte ülő lányra.
- Szalonna és bandája játssza ezt az összeállítást, igaz? Ezek viszont Rábaközi dalok - mutatott a harmadik választási lehetőségre.
És, igen. Bogi eltalálta. Máté számtalanszor végignézte azt a videót, amely fent van a Youtube-n is, sőt, még Szalonna koncerten is volt, viszont sosem gondolt arra, hogy egyszer ezekkel a dalokkal indulna egy versenyre. Ugyan többször is eljátszotta már az egészet magában, nem találta megfelelőnek, tekintettel arra, hogy még rengeteg hangszer szükséges ahhoz, hogy az előadás tökéletes legyen.
- Gondolod, hogy ezzel lenne esélyem? Eléggé sokan eljátszották már előttem az elmúlt évben, és egyik sem járt sikerrel. Gondolod, hogy nekem mégis sikerülne? - vonta fel szemöldökét.
- Máté, te tényleg ennyire pesszimista vagy? - csapott térdére kicsit sem nyugodtan a lány. - Komolyan mondom, benned egy csepp önbizalom sem veszett el. Hol van a géped? - kezével olyan mozdulatokat tett, amelyeket még egy matektanár is megirigyelne.
- Az asztalon - biccentett az említett helyre.
Bogi az íróasztalhoz sétált, leült a székre, s bekapcsolta a számítógépet. Fejében már végigment az összes lehetséges megoldás, amely elzavarja Máté pesszimistaságát. Néhány kattintás után bejutott a fiú fájljai közé, ahol is tárolta a fellépések felvételeit. Elindította azt a felvételt, amit a legutóbb készítettek egy országos szintű versenyen, amelyen harmadik díjazott lett. A felvétel elindult, Bogi odébb rakta a széket, ezután pedig Máté mellett foglalt helyet. Vett a dobozban lévő süteményből, majd Máté vállára hajtotta a fejét, s úgy figyelték a tíz perces felvételt. Máténak fogalma sem volt arról, hogy Bogi mire akart célozni mindezzel, hisz tisztán emlékezett arra, hogy amikor ezen a versenyen volt alig bírt megállni a lábán, mivel annyira remegett. A kezében a vonó úgy ugrált, mintha önéletre kelt volna, s a hangok sem úgy hallatszottak, mint ahogyan kellett volna. Fogalma sincs, hogy miért is lett harmadik. Fejében a ranglétra legaljára sorolta magát, annyira elégedetlen volt munkájával.
A videó megállt, Máté pedig kérdő pillantást vetett a mellette lévő lányra.
- Bogi, ez borzalmas volt - szörnyülködött, pedig legbelül, nagyon, de nagyon mélyen tudta, hogy annyira nem is volt rossz.
- A felfogásod borzalmas, semmi más. Máté, te is tudod, hogy tehetséges vagy és semmi okod arra, hogy pesszimista légy és leminősítsd magad - ezzel megfogta a hegedűt és annak vonóját, s a fiú kezébe nyomta. - Itt van ez a hangszer. Látod? Tökéletesen néz ki. Semmi hibája sincs, pedig már hosszú évek óta használod. És itt vagy te is. Nem most kezdted a hegedülést, s már annyi versenyen jártál, hogy a két kezemen nem tudnám megszámolni. Hozzáértő emberek azt mondták, hogy van jövőd ebben a szakmában. Ha úgy érzed, hogy hazudnak, ha azt gondolod, hogy nem tudsz jól játszani, akkor miért mész hónapról hónapra versenyekre? Miért erőlteted, ha amúgy sem vagy tehetséges? Máté, ne nevettess! Te is tudod, hogy nagyon jól játszol, és ha úgy fogod fel ezt az egészet, ahogy jelenleg is felfogod, akkor az nagyon nincs rendben. Hidd már el, hogy jó vagy ebben! - mély levegőt vett, majd idegesen kifújta azt.
- Annyira utálom, amikor igazad van - sóhajtott a fiú, s beletúrt barna fürtjeibe.
- Ez ellen én nem tudok mit tenni. Amúgy meg, pocsékul nézel ki - állapította meg a lány.
- Én az éjjel nem aludtam egy órát... - nevetett fel a fiú, majd egy puszit nyomott a lány homlokára.
- Máté, te nem csak az éjjel nem aludtál. Minden rendben van? - távolodott el tőle, így szemébe tudott nézni.
- Persze. Minden. Sokáig filozofáltam ezen, ez miatt vagyok annyira kimerülve - ezután órájára pillantott. - Ha ma még el szeretnénk jutni próbára, akkor sietnünk kell, mivel csupán fél óránk maradt - állapította meg.
- Akkor szerintem menjünk - állt fel az ágyról a lány, vállára kapta táskáját, majd mindketten elhagyták a házat.
Épp időben érkeztek oda, ám mégis ők voltak az utolsók. Hangosan nevetve léptek be, mivel Máté elmesélte azt, hogy Ákosnak mi is volt eleinte a véleménye Bogiról. Ákosnak volt egy olyan képessége, hogy egy idegen embernek kitalál egy fura hátteret, persze csak poénból.
Krisztián végigmérte mindkettőjüket. Máté keze a lány derekán pihent, Bogi pedig mosolygott. Egy furcsa, kissé keserű íz keletkezett szájában. Talán... féltékeny?

01. Krisztián

 Egy elhagyatott táncterem állt egy nyolcadik kerületi tömbházban. Évekkel ezelőtt egy latin táncot tanító házaspár tartotta fent és újította fel, ám az álmaikat fel kellett, hogy adják, mivel nem igazán volt jelentkező. Így került vissza a terem az eredeti tulajdonoshoz.

 Bogi épp oda tartott, ahol is találkozni fog a tulajdonossal. Órákig kutakodott a megfelelő helyszín miatt, s amikor meglátta ezt a koszos, lebújt helyet, rájött, hogy ez a legmegfelelőbb helyszín a próbákhoz.

 Megállt az épület előtt, s felmérte azt: öt emeletnyi magas volt, szürkés-fehér fala inkább hajlott a sötétebbik árnyalat felé a sok por miatt. Egy rozsdás vaskapu választotta el Bogit a céltól, ám mégsem ment be. Valami miatt félt; szüksége volt egy kis segítségre.

 Előkapta telefonját a táskájából, s a kontaktok közt keresgélni kezdett. Mikor megpillantotta a keresett személy nevét, rákattintott, s a füléhez emelte a készüléket. Két kicsengés után a fiú felvette a telefont.

- El tudnál jönni a nyolcadik kerületbe? Kaptam egy helyet, ahol próbálhatunk, de nem merem egyedül megnézni - vágott bele a közepébe köszönés nélkül.

- Neked is szép délutánt, Boglárka! Hogy vagy, Boglárka? Ó, köszönöm kérdésed, Krisztián, jól vagyok. És te? Ó, Bogi, én is jól vagyok, köszi - kezdett bele szarkasztikus monológjába a fiú.

- Bocsánat, na. Szia! Így már jobb, igaz? - harapta be ajkát, hogy elfojtson egy halk kuncogást.

- Nem a legjobb, de beérem vele - rántotta meg a fiú a vállát, ám rá kellett jönnie, hogy Bogi mindezt nem látta.

- El tudnál jönni? - Bogi lehunyta a szemét, és csak reménykedni tudott abban, hogy a fiú igent mond.

- Pontos címet kérek - adta be a derekát.

 Bogi örömében felsikkantott, majd alig érthetően ledarálta a címet. Miután bontották a vonalat, a lány leült egy padra, s várt.

 Fél óra elteltével megpillantotta a várva várt fiút. Fekete pólót viselt, melyen a Ramones frontembere díszelgett; mindezt egy fekete farmerrel és egy fekete sportcipővel egészítette ki. Fejére húzta kapucniját, mivel hűvös volt, tekintetével pedig a földet pásztázta. Csak akkor pillantott fel, amikor már alig volt tíz méterre a lánytól. Egy féloldalas mosoly telepedett arcára, s most már felszegett állal lépkedett tovább.

 Bogi azonnal a fiú karjába vetette magát, és szorosan átölelte. Miután elhúzódott tőle egy apró puszit nyomott az arcára, Krisztián pedig alig láthatóan elvörösödött.

- Köszönöm, hogy eljöttél - hálálkodó pillantással tekintett a fiúra, arcáról pedig levakarhatatlan volt a mosoly.

- Nem volt semmi programom, szóval ráértem - rántotta meg vállát, majd átkarolta a lányt.

 Bementek az épületbe, egyenesen a másodikra, ott pedig a 12-es számú ajtóba nyitottak be. A terem óriási volt, ám mindent por fedett. Egy hatalmas tükör fedte be az egyik falat, valamint parketta volt a talpuk alatt. Két ablak volt jobb oldalt; az egyiknél egy idős néni állt. Ősz haját gondosan kontyba kötötte, egy fekete kosztüm volt rajta, valamint egy ugyanilyen színű boleró. Kezével megtámaszkodott az ablak párkányon, s kifelé tekintett.

- Ehm... Jó napot! - apró mosoly derült a nő ajkaira, amikor meglátta a két fiatalt.

- Szervusztok! Máris megjöttetek? - kérdésére csak egy mosolyt kapott, így inkább folytatta. - Mennyi időre szeretnétek kibérelni ezt a termet? - váltotta komolyra a szót.

- A nyárára biztos, az ősz már kétséges, hisz mindenkinek megkezdődik az egyetem, esetleg a munka - utóbbi kijelentése után megszorította Krisztián kezét.

- Rendben. Havonta hatvanezer, ám ha rendbe hozzátok, akkor csak ötvenötezer - a nő reménykedett abban, hogy a nagyobbik összeget választják, ám kissé alábecsülte a két fiatalt.

- Az utóbbit választjuk - Bogi Krisztiánra pillantott, aki egyetértően bólintott.

- Rendben, kedveskéim. És, mikor szeretnétek kezdeni?

- Ha lehetne, akkor már ma este kitakarítanánk, és akkor holnap.

- Már holnap? - Krisztián kissé meglepődött a lány kijelentésén. Nem gondolta, hogy ilyen hamar el szeretné kezdeni a gyakorlást.

- Igen. Már holnap - ismételte meg magát.

- A pénzért a hónap végén jövök, ha úgy megfelel - a két fiatal aprót bólintott. - Rendben. Itt vannak a kulcsok, egy van nálatok, egy pedig nálam lesz.

- Így megfelel, köszönjük. Viszont látásra!

- Viszlát.

  Krisztián és Boglárka mosolyogva hagyták el az épületet. Bogi egy körüzenetet küldött a csapat többi tagjának, amelyben megírta a pontos címet, és azt is, hogy mit hozzanak magukkal. Este hatra kellett odaérjenek, ameddig még volt három óra. A két fiatal eldöntött, hogy elmennek a lány lakására tisztítószerekért, és egyéb szükséges dolgokért. Bogi nem lakott messze a próbateremtől, így fél óra elteltével már a kamrában kutakodott tisztítószerek után. Miután megtalálta a megfelelő üvegeket, az asztalra helyezte őket, majd a mosókonyhába igyekezett. Mindeközben Krisztián csak nekidőlt az ajtófélfának, s figyelte a lányt, aki azt sem tudta, hogy mire van még szüksége. Egy lavór került még az asztalra, majd az asztal mellé egy fölmosó veder és egy föltörlő, valamint seprű.

- Krisztián, nincs kedved segíteni? - kérdezte a lány ingerülten.

- Bogim, mindig fején találod a szöget. Momentán nincs. Majd később - kevesen múlt, hogy Krisztián el nem röhögi magát.

- Oké - fújta ki a levegőt. - Akkor te cipekedsz - ördögi vigyor telepedett a lány ajkára.

- Mi... Mi van? - kapta fel a fejét a fiú.

- Szerintem nem vagy süket. Pontosan értetted, hogy mit is mondtam. Tessék - s a kezébe adta a lavórt, amibe aztán belepakolta a tisztítószereket.

Krisztián nem szólalt meg, csupán csendben hagyta, hogy a lány telepakolja a kezét. Miután minden üveg a tálba került, Bogi megragadta a fölmosó vedret, a söprűt és a föltörlőt, s elindultak.

 Öt óra volt, s ők már ott ültek a táncteremben. A hat óra még nagyon messze volt, ám nem tudták korábbra tenni az időpontot, hisz a Fehér srácok dolgozni voltak, s csak fél hatkor jár le a műszakjuk, továbbá Timi és Kata is dolgozott. Krisztián az ablakpárkányon foglalt helyet, s kifelé nézett. Különösnek találta ezt az egész helyzetet, hisz egy néptánccsoport mégis óriási felelősséggel jár. Hogyan fog elbírni nyolc személy egy ekkora terhet? Ám, ha jobban belegondol mindebbe, akkor csak Bogin fog múlni ez az egész, hisz magára fog vállalni mindent, mivel tudja, hogy a többiek erre nem alkalmasak. Fél éve csatlakozott a lány a bandához, s már jobban ismeri a tagokat, mint a tagok saját magukat. Ez a lány annyira más; voltak olyan pár napos tagok, akiknek a viselkedésük kritikán aluli volt. Utálta ezeket az embereket. Sosem jött ki velük jól, hisz mindig talált bennük egy olyan tulajdonságot, ami miatt az első pillanattól kezdve nem szimpatizált velük. Ám Bogi helyzete más volt; pár nap után megkedvelte őt. És, nem, nem azért, mert híres volt, és mindenki kedvelte. Épp ellenkezőleg: rengetegen lenézték és csúfolták az miatt, mert Romániából származott. De ő mindvégig kiállt magáért, és addig harcolt, míg a körülötte lévők el nem fogadták, hogy az nem Románia, hanem Erdély. Ezután csöppent bele a csapatba. Mindenki örült, hogy új taggal bővült a szedett-vedett csapat, csupán Krisztián volt rossz véleményen róla. Ám ez akkor megváltozott, amikor Bogi olyat tett, amire nem is számított.

- Föld hívja Krisztiánt! - lóbálta meg kezét a fiú feje előtt.

Krisztián megrázta a fejét, majd mosolyogva pillantott a lányra. Kíváncsi tekintettel fürkészte őt.

- Itt vagyok - húzta mosolyra ajkait.

- Nem úgy tűnt. Elkezdtem beszélni, de mintha meg sem hallottad volna. Mire gondoltál? - dőlt neki a falnak.

- Semmin. Illetve... ezen az egészen. Még mindig fura ötletnek tartom. Meg tudunk mindezzel birkózni? - tette fel a költői kérdést, ám ekkor robbant be az ajtó.

A Fehér testvérek álltak az ajtóban, kezükben egy-egy fölmosó vederrel, amelyekben tisztítószerek is voltak.

- Sziasztok! - szinte már egyszerre mondták.

Összenéztek, majd elnevették magukat. Ilyen már rengetegszer előfordult velük; eleinte nagyon is irritáló dolognak találták, ám az idők során hozzászoktak, s mindennapivá vált, hogy valamit egyszerre mondanak.

- Katáék hamarosan ideérnek - tette zsebre a telefonját Máté, majd a kezében lévő vedret a földre helyezte.

- Rendben - biccentett Bogi, majd ismét Krisztiánra összpontosított. - Illetve? - tért vissza az eredeti témájukhoz.

- Majd később megbeszéljük, rendben? Most van egy kis dolgunk - csapta össze tenyerét Krisztián, miután leugrott az ablak párkányról.

 Bogi megrántotta vállát, ezzel jelezve nemtetszését. Percekkel később a hiányzó tagok is megérkeztek, ezzel pedig kezdetét vette a takarítás.

 Legelsőnek a port törölték le a bútorokról, utána a tükört tisztították meg és az ablakokat. Mindezt persze a lányok végezték, hisz a fiúkat eléggé lekötötte az, hogy szétterüljenek a földön, s a dolgozó lányokat figyeljék. Néha még munkát is osztogattak, ezzel pedig mind a négy lány idegeit feszítették. Bogi már szóvá is tette mindezt, ám egyik fiú sem figyelt rá. Ezért is eszelte ki a következő tervet: műanyag üvegekbe vizet öntöttek akkor, amikor a fiúk figyelmen kívül hagyták őket.

Mindnégyen megragadtak egy teli üveget, s a fiúk fejére öntötték. Bogi Krisztiánra, Kata megpróbálta Balázs fejére - kisebb sikerrel ugyan, hisz Balázs másfél fejjel volt magasabb a lánytól - Erika Máté fejére és Timi Ákoséra.

Ám a fiúk ezt nem hagyták annyiban. Krisztián megragadta Bogi derekát, felemelte, megpörgette őt, majd megcsikizte a derekát. Hangos nevetés szaladt ki a torkán, s visítva kérte a fiút, hogy fejezze be. Ám Krisztiánt ez cseppet sem hatotta meg, épp úgy folytatta, ahogy azt az imént elkezdte.

- Jól van, gyerekek, üljetek le, vagy irány a sarok - Ákos volt az, aki megszakította a gyerekes játékot a két fiatal közt.

Mindketten komoly arckifejezésre váltottak, és összeszűkült tekintettel vizslatták a Fehér srácot.

- Jól van, jól van. Meg sem szólaltam - emelte fel a kezét védekezésképp.

- Folytassuk inkább a takarítást - távolodott el a lány Krisztiántól, majd kezébe vette a seprűt, és sepregetni kezdett.

- Valami hiányzik - állapította meg Timi, miközben nekidőlt az egyik szekrénynek.

- Mi lenne, ha... - ám Kata nem folytatta a mondatát, hanem előkapta telefonját, s bekapcsolta a legelső népdalt rajta.

- Utálom, hogy a csajok ilyen okosak - rázta meg hitetlenül a fejét Balázs.

- Bogi találta ki ezt az egészet, Bogi találta a termet, Kata rak zenei aláfestést, míg a pasik... - nevetett fel kínosan Máté.

- Srácok, ha gondoljátok, takaríthattok tovább - mosolyodott el ördögién Timi, és egy seprűt nyomott Ákos kezébe.

- Á, nem, a ti kezetekben jobban áll. Folytassátok csak - dobta vissza a takarítóeszközt.

- Akkor hozzatok vizet - szólalt meg végül Bogi is, s az ajtó felé biccentett.

- Parancsolnak is. Nemsokára a kezükben van a hatalom - tárta szét a kezét színpadiasan Balázs.

- Érzem, hogy átveszik fölöttem az uralmat. Lassan... lassan végem van - tette Ákos a mellkasára a kezét, s térdre rogyott, hogy hatásosabb legyen szarkasztikus előadása.

- Ákoskám, nehogy akkor legyen véged, amikor a seprűnyél fog téged kergetni - emelte fel az említett eszközt Kata, s Ákos felé lépkedett.

- Oké, oké, lenyugodtam - állt fel a földről, s védekezésképp felemelte a kezét.

- Folytassuk inkább, rendben? - pillantott körbe Bogi, majd ismét takarítani kezdtek, ez esetben mind a nyolcan.

Kata telefonján egy szilágysági legényes kezdődött el, ami miatt mind a négy fiú ledobta a kezében lévő eszközt, kört alkottak, és táncolni kezdtek. Legelsőnek Máté állt be középre, s bevetve minden tudását, eltáncolta a saját szólóját. Csupán egy percig táncolt, mégis olyan volt, mintha két másodperc alatt járta volna el a legényest. Ezután jött Ákos és Balázs is. Mindketten egyszerre táncoltak, tekintettel arra, hogy a zene kissé rövid volt. Ezután jött Krisztián. Könyökéig feltűrte pólóját, egyik kezével hajába túrt, majd beállt a kör közepére. Megvárta, míg vége nem lesz a szólamnak, s nekikezdett. Legelsőnek a lábszárát ütötte meg kétszer, ezután jöttek az egyedi díszítőelemek, amelyeket akkor tanult, amikor táborban volt.

Boginak pedig a lélegzete is elállt. Azt tudta, hogy a fiú nagyon tehetséges, ám arra nem gondolt, hogy ennyire jó lehet ebben. Sőt. Épp olyan táncot tud ennyire jól, amelyet ő tanult. Amelyben felnőtt. Egy fura érzés kerítette hatalmába, ami furcsa módon tetszett neki. Sőt, egyre boldogabb és boldogabb lett.

Úgy látszik, a takarítás átmegy táncórába  - gondolta, és ajkáról levakarhatatlan volt a mosoly.  

Prológus

Nyolc fiatal ült egy pesti játszótér hintáin. Esteledett már, a nap rég lement, az égen megjelentek a halvány csillagok, amelyek ebben a nagyvárosban nagyon ritkák voltak. Mind a nyolcan maguk elé meredtek, s gondolkoztak. Már június vége volt, s az elmúlt egy hónapban nem csináltak semmit. Ezen szerettek volna változtatni. Mindenképpen együtt akarták tölteni a nyár hátralévő hónapjait, így egy olyan elfoglaltságot próbáltak keresni, amely mind a nyolcuknak megfelelt.

- Oké, srácok, kéne egy közös pont! - szólalt meg pár perc csend után Timi.

- Van nekünk olyan? - állt fel Krisztián a hintáról, s tanácstalanul a csúszda létrájának dőlt.

- Kéne legyen, hisz mégiscsak együtt vagyunk már hónapok óta - motyogta Ákos.

- Talán az egyetem... - harapta el a mondat végét Erika.

- Balázs és én bio-kémián vagyunk, Bogi a szíművészetin, az ikrek a jogon, Timi szakácsképzőn, Erika tanárképzőn, Krisz meg tanfolyamokról tanfolyamokra jár. Ez bukta, Era - Kata összekulcsolta maga előtt a kezeit.

- Akkor valami más. Biztos van valami, ami miatt egymásra találtunk! - állította meg a hintát Bogi, lábával pedig dobogni kezdett.

Bal-jobb-jobb, jobb-bal-bal, bal-jobb, jobb-bal,bal-jobb-jobb. 

- Bogi, mit csinálsz? - Krisz fura arckifejezéssel vizslatta az előtte ülő lányt.

- Ez egy moldvai tánc, a legelső, amit tan... - ám elharapta a szó végét.

Felugrott, majd végignézett a társaságon. Óriási mosoly telepedett az arcára, annyira boldog volt. Megtalálta a közös pontot! Ezért még tartozik Krisztiánnak.

- Srácok, ennyire bolondok nem lehetünk! - harapott ajkába, majd a Fehér srácokra nézett. - Máté, hány éve nagybőgőzöl?

- Nemsokára tíz éve. Miért is? - vonta fel szemöldökét a fiú.

- Krisz, melyik a kedvenc zenekarod? - hagyta figyelmen kívül Máté kérdését.

- Bürkös - hajtotta le fejét a fiú. Még a barátai előtt is szégyellte ezt, pedig nem volt rá oka.

- Valakinek leesett már? - tárta szét kezét. Semmi. - Istenem, miért sújtasz ennyi ostoba emberrel? - tette fel a költői kérdést szarkasztikusan. - Srácok, van bennünk közös. És az a tánc. A zene. A dalok. Minden nap szó esik ezekről, mégsem gondoltunk arra, hogy mi lenne ha... - ám Krisztián nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.

- ... ha létrehoznánk egy néptánccsoportot? Ez azért vakmerő döntés lenne, nem gondolod? Hisz költséges is - fintorodott el. Az ötletet nem tartotta őrültségnek, csupán a vele járó következményeket.

- Együtt biztosan sikerülne. Hisz már annyi mindenen túlestünk. Összehoztunk már egy jótékonysági koncertet is, ami rengeteg időt és pénzt is igényelt. Ez sem lesz olyan nagy feladat. Mit szóltok?

- Én... benne vagyok - Erika felszólalása után a többiek is beleegyeztek, csupán Krisztián habozott.

- Jaj, Krisz, ez tényleg nem rossz ötlet! Nem értem, miért félsz ettől - ráncolta össze homlokát Timi, s a fiú arcátvizslatva.

- Na jó, csináljuk! De ha elbukunk, akkor én... - ám mindenki megszólalt, szinte egyszerre.

- ... megmondtad. Tudjuk - hangosan felnevettek.

Ezután tanakodni kezdtek a néven; mindenféle ötlet felmerült, ám azok olyanok voltak, amelyek már egy tánccsoportot képviseltek. Ekkor ment el a kedvük az egésztől; ha nincs név, akkor nincs csapat.

- Bokréta - Balázs hangjától a hideg futkosott Bogi hátán. Mindenki kérdő pillantással vizslatta a szemüveges srácot.

- Mármint? - Krisztián helyet foglalt a létra egyik fokán, s úgy figyelte az eseményeket.

- Mármint legyen a nevünk Bokréta. Bokréta Néptánccsoport.

- Ez nem is olyan rossz ötlet - töprengett el Ákos.

- Belevágunk? - kérdezte Máté, miután leszállt a hintáról.

- Még szép! - került mosoly Erika arcára, s Máté mellé állt.

- Akkor háromra Bokrétások! - Máté kijelentésére mindenki leugrott eddigi helyéről, s kört formálva, jobb kezüket előre helyezték.

- Egy. Kettő. Három. Bokrétások!