11. Emlékek

A fekete hajú srác végignézett a megszeppent lányon, s örömmel megállapította, hogy semmit sem változott. Ugyan néhány centit nőtt, és a haja is sötétebb lett, mint amilyen évekkel ezelőtt volt, de ezek csak apróságok. Bogi Bogi maradt, és ez nem vita tárgya.

 - Mit... mit keresel itt, Isti? - kérdezte a lány remegő hangon.

Bármennyire is örült, hogy viszont láthatta azt a srácot, akiben évekig megbízott, és aki a legjobban hiányzott neki, most viszont azt szeretné, hogy eltűnjön. Túl sok emlék tört felszínre ezalatt a két perc alatt, amelyeket sehová sem tudja helyezni. Bármennyire is küzdött mindez idáig az ellen, hogy felejtsen, Isti megjelenése teljes mértékben tönkretette az elzárt emlékek ládáját.

 - Találkozni akartam veled - vallotta be a srác azonnal, s a lány tekintetét kutatta, sikertelenül.

 - Miért? Az eltelt három évben felém sem néztél. Akkor miért most? Miért akkor, amikor minden rendeződött körülöttem? - tört ki a lány.

Könnyei nem potyogtak, de közel állt már a zokogáshoz. Sosem gondolta volna, hogy egyszer rá fog ordítani Istire, sőt, arra sem gondolt, hogy egyszer ismét meg fog jelenni az életében. Három évvel ezelőtt, amikor elhagyta a szülő faluját, nem is gondolt arra, hogy egyszer el fog jutni idáig. Arra sem, hogy egyszer olyan barátai lesznek, akik mindig ott lesznek mellette - még akkor is, ha eddig nem volt komolyabb probléma az életében.

 - Kerestelek... - kezdett bele a srác bűnbánóan.

 - Persze - horkantott fel a lány.

Krisztiánék mindeddig csak nézték a civakodó párt, majd a srác gondolt egyet, és Bogi elé állt.

 - Mi lenne, ha nem mindenki előtt ugornátok egymás nyakának? - szűrte ki fogai közül, s a tekintetével körbepásztázta az őket figyelő döbbent embereket.

 - Négyszemközt szeretnék beszélni vele - jelentette ki Isti.

 - Ezt nagyon benézted, haver - szólt oda Máté.

 - Srácok, megleszünk, tényleg - szólalt meg Bogi komolyan.

Arcán persze ott volt a rémület árulkodó jele. Egyáltalán nem akart beszélni Istivel, mert biztos volt benne, hogy a hűségesen visszatartott könnyei utat fognak törni maguknak, ezt pedig nem szeretné mindenki előtt.

 - Biztos vagy benne? - kérdezte Krisztián kétkedve.

 - Teljes mértékben.

A srác Bogi felé fordult, kezei közé vette a lány remegő arcát, s homlokon csókolta. Biztató szavakat suttogott a fülébe, majd eltávolodott tőle; intett a többi táncosnak, akik felháborodva, de követték őt. A táncosok elmentek az autóval, a nézők pedig szétszéledtek. Bogi félt; nem nézett régen látott barátjára, aki mindez idáig türelmetlenül tördelte az ujjait.

 A lány fejében annyi érzelem kavargott, mint még soha. Egyszerűen nem tudott összpontosítani arra, ami most van; agya minden egyes szegletében újra és újra lejátszotta azokat a dolgokat, amelyek a múltban történtek. Olyan érzése volt, mintha lepergett volna előtte az élete, ez pedig nem jelentett jót.

- Mit akarsz itt, Isti? - kérdezte a lány kicsit sem türelmesen, mikor odaértek az egyik közeli kávézóhoz. - Abban biztos vagyok, hogy nem azért jöttél, hogy elbeszélgessünk a régi időkről, teát szürcsölgessünk, nevessünk, meg ehhez hasonló vidám dolgok.

- Úgy látom, ez nem változott. Még mindig ugyanaz a lobbanékony, cserfes és visszabeszélő lány vagy - mosolygott a srác lesütött szemmel.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre.

- Tényleg csak beszélgetni szeretnék, Bogi. Három kibaszott éve nem láttalak, és rohadtul tudni akarom, hogy mi lett veled ezalatt az idő alatt! - hangja kicsit hangosabb volt a kelleténél, több kíváncsi tekintet rá is szegeződött.

- Jól van - Bogi sóhajtott, karba fonta kezét, s úgy figyelte tovább a srácot. - Mit akarsz tudni?

- Mindent, Bogi, egyszerűen mindenre kíváncsi vagyok.

- Jövő hónapban kezdem a negyedik évemet a színművészetin. Egy kisboltban dolgoztam eddig, de az májusban csődbe ment, így azóta munka nélküli vagyok. Van az a felhalmozott pénzem, amit éveken át gyűjtöttem... mostanában abból élek - hadarta le mindezt egy szuszra.

Sosem gondolta volna, hogy egyszer ilyen könnyedén fog beszélni a múltjáról. Ez a téma sosem tartozott a kedvencei közé; mindig kikerülte az ehhez kapcsolódó kérdéseket. Egy ideig még Istinek sem merte bevallani azt, hogy mi is történt vele otthon - ha jobban belegondolt, akkor senkinek sem vallotta még be, csak és kizárólag neki. Mégis most vonakodik tőle. Legszívesebben elszaladna innen, s befeküdne a biztonságot nyújtó ágyába... de nem lehet. Talán most jött el az ideje annak, hogy színt valljon. Hisz három év az mégiscsak három év. Az elmúlt idő történéseit pedig nem lehet egyik pillanatról a másikra elmondani, sem elfelejteni.

- Nem szeretnél haza jönni? Még mindig várunk rád, Bogi. És ezt most rohadtul komolyan mondom. Kurvára szükségünk van rád, és nem csak azért, mert te voltál a koreográfusunk. Az elmúlt három év szar volt. A csapat teljesen szétszéledt, néhányan abba is hagyták a táncot... nélküled annyira más... annyira szar - egy pillanatra megállt, s a keze között elhelyezkedő kólásüveget tanulmányozta, amit időközben az egyik pincér az asztalra helyezett.

- Isti, nekem már ez a családom - húzta el a száját Bogi, tekintetét pedig az ablakon túlra helyezte.

- Ezt te sem gondoltad komolyan, igaz? Mióta is vagy velük? Az imént történtekből következtetve biztos nem három éve, mert aki ismer, az tudja, hogy amikor azt mondod, hogy biztos vagy benne és, hogy minden rendben lesz, akkor biztos, hogy nem mondasz igazat. Velünk viszont több, mint négy évig voltál. Kiismertünk téged, és te is kiismertél minket. Már szinte tudtuk, hogy amikor valamilyen apró, alig észrevehető mozdulatot teszel, amely nálad nem szokványos, akkor biztos, hogy valami nagyon nincs rendben otthon. És ilyen nem csak egyszer fordult elő. Az ilyen szar napjaidon mi mindig melletted álltunk. Most vannak ilyen brutálisan szar napjaid? És azt vajon a drágalátos családod észreveszi?

  Isti most nagyon túllőtt a célon. Nem csak belevájt Bogi szívébe, hanem lelkiismeret furdalást is keltett benne. De igaza volt. Ez a család, amit most, ezalatt a pár hónap alatt alakított ki magának, még nem egy igazi család. Alig tud a barátairól néhány infót, de még azok sem száz százalékig biztosak. Sosem érdeklődött a többiek iránt, szinte alig tud róluk valamit. Az előző csoportnál viszont nem ez volt a helyzet. Ott mindenki ismerte a másikat, és majdnem mindig együtt voltak.

  Talán a Bokrétások még nem alkotnak egy igazi családot? Vajon csak olyan táncosok, akiknek csak egy közös pontjuk volt?

- Ez...ez nem igaz. Igen... igenis érdeklődünk a másik iránt, és nagyon... nagyon sok időt eltöltünk együtt. Isti, te ezt nem tudhatod - makogta a lány tehetetlenül, s próbálta meggyőzni magát arról, hogy ez tényleg így van, pedig tudta, hogy most hazudott.

- Persze, hogy nem tudhatom - nevetett fel keserűen a srác. - Nem tudhatom, hisz leléptél minden jel nélkül, s csak egy rohadt levelet hagytál, amiben annyi állt, hogy mindenkit szeretsz és, hogy semmi bajod nem lesz. Tudod, rohadtul jó érzés volt úgy szembenézni a többiekkel, hogy azt kell mondanom nekik, hogy Bogi lelépett. Szerinted akkor hányan röhögtek szembe azért, mert azt hitték, hogy viccelek? Hányan gondolták azt, hogy teljesen meg vagyok hibbanva?

- Lehet, hogy szar volt... - kezdett bele Bogi kissé tétován. - De egyszer sem indultál a keresésemre. Egyszer sem. És most hiába mondod azt, hogy mégis, mert tudom, hogy nem igaz. Számtalanszor elmeséltem, hogy Pestre szeretnék jönni egyetemre és, hogy meg szeretném valósítani az álmaimat. Ezek szerint egyszer sem figyeltél rám eléggé.

- Na jó, tudod mit? Fejezzük ezt be - jelentette ki higgadtan Isti. - Ideges vagy, és én is, ilyenkor pedig sosem jutunk dűlőre. Add ide a telefonod.

A lány vonakodva ugyan, de átadta a készüléket. Néhány húzogatás után elégedetten adta vissza a lánynak a fekete telefont, aki azonnal zsebre vágta azt, meg sem kérdezve, hogy mit is csinált rajta a srác.

- Majd, ha segítségre lesz szükséged, csak szólj. Én mindig, tényleg mindig a szolgálatodra fogok állni.