12. Békülés

Bogi kissé ingerülten lépkedett felfelé a lépcsőn, kezében azokkal a megvett dolgokkal, amit az imént vásárolt az egyik közeli boltból. A zacskó abban a pillanatban a földre zuhant, mihelyst a saját emeletére ért. Kikerekedett szemekkel ,mustrálta az ajtaja küszöbén ülő srácot, aki a fejét nekidöntötte az ajtófélfának, s úgy várta őt.

Amint megpillantotta a megdöbbent lányt, azonnal felugrott, és segített neki felszedni a földre esett dolgokat. A srác nem szólalt meg, a szemkontaktust is kerülte, ami kissé rosszul esett Boginak. Nem volt elég neki, hogy Isti is teljesen összezavarta őt úgy a viselkedésével, mint az ki nem mondott gondolataival, erre most Krisztián is megharagudott rá. Pedig ő nem ezt akarta. Három éven keresztül arra törekedett, hogy a múltját teljes mértékben eltitkolja a táncosok elől, Isti pedig jött, látott, rombolt, tört, zúzott, és mindent tönkretett. Valószínű, hogy szegény srác bele sem gondolt abba, hogy milyen rossz dolgot is tett azzal, hogy felbukkant. Ugyan külső szemmel nem tűnik akkora problémának, sőt, egy régi ismerőssel való találkozás általában jobb kedvre deríti az embert, de ez Bogi esetében teljesen máshogy történt. A lány teljesen összetört. Nem tudja, hogy hány darabra hullott szét, s azt sem, hogy ezek a darabok mikor fognak újra egymásra találni azért, hogy ismét egy egységes embert alkossanak, abban viszont biztos volt, hogy ehhez idő kell; idő és türelem.

 - Mit keresel itt? - ez volt az egyetlen értelmes mondat, ami a lány száján ki tudott jönni.

 - Ennyire nem akarsz látni? - kérdezte kissé undokul a srác, bár egyáltalán nem akart ellenszenves lenni Bogival szemben. Nagy kár, hogy semmi sem úgy történik, mint ahogyan azt szeretnénk.

 - Nem... nem ezt mondtam - sütötte le a szemét, arca pedig néhány árnyalattal vörösebb lett.

 - De gondoltál rá - fanyar mosoly telepedik az arcára.

Krisztián segített bevinni a lakásba a megvásárolt dolgokat, s már épp indult volna a kijárat felé, amikor is Bogi utána nyúlt, s megállította őt. Egy pillanatig nem tudta, hogy mit is kéne tegyen. Csak ott állt, miközben ujjával a srác kezét cirógatta.

Pár pillanattal később viszont gondolt egyet, s hátulról átölelte őt. Egész testével a sráchoz passzírozódott, tenyerét pedig a hasára tapasztotta. Mindketten csendben voltak, hangos szuszogás töltötte be a szobát. Csakhamar Bogi szipogni kezdett, könnyei pedig belepték a srác színes pólóját.

Krisztián megadóan sóhajtott, megfordult, s karjaiba zárta a lányt. Nem haragudott rá annyira, mint amennyire kellett volna. Bár, hogyan is tudna haragudni rá? Épp rá? Hisz ő az a személy, aki teljes mértékben megváltoztatta az életét. Sosem tudna rá még rossz szót sem szólni.

 - Annyira nagyon sajnálom - zokogja a lány magából kikelve. - Nem... nem tudtam, hogy itt lesz. Azt sem tudtam, hogy keresett. Azt hittem, hogy sikerült elfelejtenie, hogy túltett már rajtam. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer viszont láthatom őt... Amikor megláttam, elfelejtettem gondolkodni, és... - ám nem tudta befejezni mondatát, ugyanis a sírás úrrá lett a lányon.

 - Sss, semmi baj, minden oké - suttogta a fülébe, s nyugtatásképp pedig a hátát simogatta.

 - Dehogy lesz minden oké - tört fel szomorúan a lány. - Hazudtam neked. Hazudtam a srácoknak. Sőt, hazudtam mindenkinek. Egy szörny vagyok. Egy undok, tisztességtelen, hazug szörny. Nem is tudom, hogy hogy tudtatok eddig velem élni - fúrta fejét a srác vállába, közben pedig magába szippantotta férfias illatát.

 - Ne légy bolond, Bogi - nevetett fel a srác.

Eltolta magától a lányt, s mélyen a szemébe nézett. Tenyerébe vette kipirosodott arcát, hüvelykujjával pedig letörölte az elkószált könnycseppeket. Bogi szeme csillogott, szemhéját viszont lecsukta, így az előtörni készülő könnycsepp végigfolyt az arcán.

Krisztián megbabonázva figyelte őt, majd közel hajolt hozzá, s lecsókolta az apró cseppet. Tette mindkettőjüket meglepte, ám egyikőjük sem húzódott el a másiktól. A srác lassan eltávolodott, közben pedig végig a lány szemébe nézett, aki meglepetten pislogott vissza rá.

Krisz ajka lassan közeledett a lányéhoz, s akkor, amikor találkozott a két száj, mindkét fél úgy érezte, hogy valami nagyon csodás dolog ment végbe mindkettőjükben. Bogi elsőnek elhúzódott a sráctól, ám amint megérezte az ajkak adta hiányt, azonnal Krisztián ajkára tapadt. Csókjuk nem volt gyors, hisz nem is siettek sehová. Hevesnek sem volt mondható, mivel oly' lassan, s oly' érzékien mozogtak ajkaik, hogy teljesen elfeledkeztek az időről. Annyira el voltak foglalva egymással, s azzal, hogy minden egyes pillanatukat egymásra szenteljék, hogy észre sem vették az eltelt perceket.

Miután Krisztián véglegesen eltávolodott a lány ajkától, magához húzta a karcsú testet, s a karjaiba zárta. Még egy apró szerelmetes csókkal jutalmazta homlokát.

Ebben a pillanatban érezték magukat igazán boldogat. Nagy kár, hogy ennek a boldogságnak hamar vége fog szakadni.