10. Helló, Isti!

Bogi hangos ajtókopogásra ébredt. Ki a fene kopogtat az ajtaján hajnalok hajnalán? Bár, ha úgy vesszük, akkor nincs is hajnal, hisz ha már valaki fent van, és őt keresi, akkor reggel hét már biztosan elmúlt. Egy óriási ásítást követően kikászálódott az ágyból, magára kapta a papucsát, s lassú, kissé élő-halott stílusban elment ajtót nyitni. 

Nagy meglepetésére a csoport tagjai álltak előtte. A lányokon próbaszoknya volt, valamint egy-egy ujjatlan, a fiúkon pedig a szokásos rövidnadrág-ujjatlan párosítás, és az elmaradhatatlan fekete kalap, benne a bokrétával. 

 - Ti meg mit kerestek itt ilyen korán? Menjetek haza aludni - morogta az orra alatt, s lassan lehunyta a szemét. 

 - Bogi, tizenegy óra van - jelentette ki Máté.

 - Na meg, te szoktad csujogatni, hogy Aki nem tud táncolni, menjen haza aludni. De, tudod, mi tudunk és szeretünk is táncolni, tehát maradunk, megvárjuk, hogy felöltözz, utána pedig megbeszéljük azt, amit kitaláltunk a mai napra - vázolta fel a tényeket Ákos. 

Ezek a Fehér ikrek... Néha az agyára mennek. 

 - De én aludni akarok - zsörtölődött a lány. - Alig aludtam valamit az éjjel.

A táncosok felvonták a szemöldöküket, s kérdőn figyelték Bogit, aki inkább beengedte a hét fős csapatot, minthogy választ adjon nekik. 

 - Öt percet adjatok, és máris itt vagyok - ezzel megindult a szobája felé, ám az utolsó pillanatban visszafordult, és a fiúkra nézett. - Süti a hűtőben.

Ez volt a végszó: a négy srác észtvesztve rohant a hűtő felé, s kiszedték a tálcát, amelynek azonnal nekiestek. A lányoknak nem is hagytak.

Percekkel később Bogi csatlakozott a többiekhez. Haját oldalra fogta, s befonta; egy fehér pólót vett fel, egy hozzá találó rövidnadrággal. 

 - Mi volt olyan fontos, hogy felkeltettetek életem egyik legjobb álmából? - kérdezte most már kissé éberebben. 

 - Utcai zenélés - jelentette ki nemes egyszerűséggel Kata.

 - Pontosabban Flash mob-ot is csinálhatunk, de ahhoz már sokkal több táncos is szükséges - egészítette ki Timi. 

 - Tehát maradtunk az utcai zenélés mellett, na meg, táncolni is táncolhatnánk - folytatta Balázs. - De nincs brácsásunk. Nagybőgősünk és hegedűsünk lenne, de brácsával lenne az igazi. 

 - Két tervet találtunk ki - ecsetelte tovább Timi. - Az első az, hogy Balázs autójában beindítjuk a zenelejátszót, és onnan hallgatjuk a zenét...
 - ... vagy beveszünk egy prímást és egy brácsást - fejezte be Kata.
 - De én be tudnák állni prímásnak - értetlenkedett a lány.
 - De azt is tudjuk, hogy szeretnél táncolni is, hisz te vagy a legjobb köztünk. Na meg, a hangodra is szükségünk lenne, hiszen nagy tehetséggel áldtak meg a fentiek - fejezte be Erika.
 - Te mit mondasz? - Bogi Krisztiánra pillantott, aki mindeddig csendben figyelte az eseményeket.
 - Az utóbbit. Gyönyörűen hegedülsz, de a hangodra tényleg szükségünk van, hisz csodásan énekelsz, a csujogatásaidat pedig a tér másik feléről is meg fogják hallani - Krisztián az állát vakarta, s így figyelte a döntésképtelen lányt.
 - Ki lenne a brácsás és a prímás? - adta be a derekát Bogi.
 - Két ismerősöm - vette át ismét a szót Máté. - Évekig játszottunk együtt, de ők a város másik végébe költöztek és nem volt mikor próbálnunk. Most viszont el tudnának jönni.
 - Mikor indulunk?
 - Máris - felelték mosolyogva.
Fél órával később már a Hősök Terén álltak, kiegészülve a brácsással és a prímással, azaz Mónival és Danival. Miután kipakolták a furgon csomagtartójából a hangszereket, elhelyezkedtek a tér közepén.
 - Mivel kezdjünk? - kérdezte Móni, s kezébe vette hegedűjének vonóját.
 - Egy kis mezőségivel - válaszolta Bogi.
A hangos hegedűmuzsika elkezdődött, a három pár pedig táncolni kezdtek. A zenészek nem lassúval kezdtek, hanem egyből belevágtak a közepébe. Erika megállt a zenészek előtt, mély levegőt vett, s rákezdett:
- Irigyeim sokan vannak,
Mint a kutyák, úgy ugatnak. 
Adok nekik víg napokat,
Had ugassák ki magukat.
A táncosok nevetni kezdtek. Erika mindig is az a típusú lány volt, aki nem szerette kiengedni a hangját. Próbákon is ő volt a legcsendesebb, pedig neki nagyon jó hangja van. Bogi büszke volt a lányra. Mindig is azt ecsetelte neki, hogy ne féljen kiadni magából az érzelmeket, s úgy énekeljen, mintha az élete múlna rajta. Erika pedig megfogadta a tanácsot.
Az emberek elkezdtek gyűlni körülöttük. Az idősebbek mosolyogtak, míg az egész kicsik kábultan bámulták a táncosokat. Ők még nem láttak ilyet, s ha annyira el lesz hanyagolva akkor is a tánc, amikor ők már idősebbek lesznek, akkor nem is fognak.
A táncosok észre sem vették, hogy hip-hop öltözetben lévő csapat is köréjük gyűlt. Dühösek voltak. Nagyon dühösek. Hamarább voltak itt, mint Bogiék, és a nézőiket szerették volna visszakapni. Ámbár Bogiék nem vették észre a dühös embereket, csak a mosolygósokat figyelték.
A mezőségi után szilágysági legényes következett. A négy lány karonfogta egymást, s körbe kezdtek el forogni, míg a fiúk külön-külön és együtt is megmutatták a tehetségüket.
Arra viszont nem számítottak, hogy csatlakozni fog hozzájuk egy ötödik tag is. A négy lány megállt, egy sorba húzódtak, ide-oda lépkedve figyelték a fiúkat.
Bogi az ismeretlen srácra pillantott, aki épp most ment a zenészek elé szólózni. A fiú ismerős volt neki. A tartása és a ruházata mintha a múltból kísértette volna őt. Ismerős. A francba is, már hogy ne lenne ismerős? Hisz ezzel a sráccal táncolt évekig. Nem, nem lehet itt. Ő abban a kis faluban kéne legyen a családjával, amelyből Bogi is származik. Nem Pesten.
Bogi elzavarta a gondolatait, és ismét a fiút figyelte, aki még mindig táncolt.
 - Ez az Isti ügyes legény, csak egy kicsit hülye szegény - csujogatta a lány.
A mellette álló táncosok, de még a fiúk is furán néztek rá. Vajon honnan tudhatta a nevét? Honnan ismeri őt?
A legényesnek hamar vége szakadt. Az ismeretlen srác zsebre vágta a kezét, s laza lépéseket tett a lány felé. Egy féloldalas mosolyra húzta az ajkát, majd felmérte Bogit, akit már több, mint három éve nem látott.
- Helló, kislány - eléggé elterjedt becézés volt ez, mégis Bogiban rengeteg emléket ébresztett fel.
- Helló, Isti.